Városi legényke Bogárzóban
"Mindössze néhány alkalommal jártam azon a környéken. A szinte órácskányi idő alatti benyomásokat életem legelső, maradandóan legmélyebb élményeiként őrzöm mai napig…
Bogárzó része családunk történetének."
A szerző (1921-2018)
Városi legényke Bogárzóban
Találkozása a földdel – életre szólóan
Édesanyánk, Nacsa Ilona (1893-1954) családi hagyatéki részt kapott örökségként, Makótól északkeletre, a Bogárzó tanyakörzetben, a csatornára – a Csorgóra kinyúló hosszúkás darab földet. Édesapámat, Szőnyi Sándot (1888-1972) hadifogságból hazaérkeztét (1920) majd esküvőjüket követően Ceglédre helyezték. A 'Bogárzót' feles bérletként hasznosították. Szerződés szerint a feles lakta, gondozta a tanyát, földjét és a terményen a tulajdonossal fele-fele arányban osztoztak. Gyermekkori látogatásaimra emlékezem, három fiuk közül legidősebbként, életem 90. évének napjaiban. Kedves Olvasó! Légy társam csendesen emlékezni a múltra és hálával erőt meríteni…
Nacsa Ilonka családja. Ölében a legfiatalabb fiú, Gábor, Édesapjuk, vitéz Szőnyi Sándor (1888 -1972) előtt a középső fiú, György. Középen legidősebb fiuk, László.
Makóra csak látogatóba jártunk haza. Nyári programjainkról soha nem maradt el a bogárzói szemle. A feles bérlő, Karácsonyi Bálint bácsi kocsin vitt ki bennünket a Ráday utcából, a Szőnyi nagyszülői háztól, mindenkori makói szállásunkról. Nagy nap volt! Nyári napjaink mindent felülmúló, legjobban várt, legnagyobb eseménye és élménye! Aki ilyet nem szerezhetett, fogalma sem lehet, milyen érzés várni, a sokféle kisvárosi zörej között végre felismerni, egyre erősebben meghallani a kocsi egyre közeledő zörgését, végül a ház előtt a lovakat is nyugtató, halk megállító parancsot: Hóóóó! A saroglyában széna, illata szinte ma is ideérzik! Egy másik világ kezdetének jele! Sok szépet láthattam életemben, de a mégsem-sok "igazi" gyermekkori emlékek egyike az, ami ekkor következett! Csodalátni már jó ideje a kapu előtt ácsorogtunk!
A nagykaput idővel felértük, mi is kinyithattuk. A kocsi beállott és Karácsonyi bácsi, a föld felesbérlője leszállott. Kalapja kezében. Illő kölcsönös üdvözlés. Rövid hírek a "fődrül", még rövidebb a világról, az egy napra tervezett látogatáshoz élelem beillesztése a széna hűvösébe, az ülés árnyékába. A lovakat még megitatták, szinte velük együtt nyeltünk mi is a vödörből! Mekkora lefittyenő, lágy ajkakról hullottak le az utolsó cseppek! Közben izgalommal vártuk a jelt, hova lehet ülnünk nekünk, gyermekeknek? Hátul a nyújtható legnagyobb kényelemre előkészített karos ülést akasztottak be a saroglya elé. Rugói egyenként kiérződtek, de a durvácska lópokrócon meg lehetett találni a legjobb ülést, ha időnként feszelegve is. A tengely fölött. Mindezek ugyan valamivel növelték a komfortérzést, de félreérthetetlenné tették: aki itt ül, az a gazda, vagy ha éppen nem, kedves vendég.
Lődörögtünk a kocsi, főként a lovak körül. Egymás kezéből vettük ki az "ustort" suhintgattunk, próbálgatva a "sebességváltót" már indulás előtt, a lovaktól távolabb, a kocsi mellett. Az igazi ülés Karácsonyi bácsi mellett, a bakon volt! Vártunk az engedélyre, melyikőnk lesz a boldog, aki ide felléphet! Gyereknek a bak mögött volt különben a helye: keresztbe tett deszkán, lópokrócon, szembe a főüléssel, háttal a lovaknak! A szerencsés került a bakra, itt válhatott a legnagyobb élmények részesévé! Illedelmesen elfészkelődtünk, és vártunk. Búcsúszavak, otthon maradó Nagymamánk szeme kedvesen követett, majd a kocsi megrándult, és már el is merültünk a mesés élvezetben! A városban még kocogtak a lovak, jelezve, hogy a gazda dolga sürgős, vagy azt, hogy utasa iránti tisztesség készteti erre. A cél még odább lesz.
A bakra, Bálint bácsi mellé persze csak az ülhetett, aki már legalább fogózkodni tudott, és nem csúszott előre a térdére terített pokrócból. Utóbbira nem igen lett volna szükség, de a módja így kívánta. Legalább a városban. Újváros felé haladtunk. Az utolsó házak között, és ezek — mintha vonalzót követtek volna — lezárták a várost. A táj kinyílt. Megkezdődtek a szántóföldek. Messze távolig egyetlen tanya sem látszott, fák nem fogták el az érlelő napfényt! A "belső nyomáson" haladtunk keresztül. Ezeket a földeket a városból művelték. A népeket a felkelő nap már munkában találta, itt virradt rájuk, és a leszálló estében tértek haza városi házukba, rendszerint a napi legeltetésből visszatérő csorda porában…
A kövesútról letérve, a földek közötti dűlőutakon végre megkaptuk a gyeplőt, meg a vele járó "ustort" is. Az ustorral inkább csak a lovak szépen mozgó farát, finom barna szőrtakaróját simogathattuk, rájuk engedve, szelíden húzogatva a kirojtolt végű, pattintásra nagyot szóló, díszes szíjat — jelezve: itt vagyunk, csak menjetek bátran, tudjátok jól, merre! Sok nem múlott rajtunk: a lovak lehajtott fejjel baktattak, nyakukat néha fel-felkapva kinyújtották, lazítottak a gyeplő feszítésén. Időnként farkukat váratlanul, de méltóságteljesen felemelték, egykedvű anális rituáléval elhullatták citromaikat, számomra lenyűgöző zenei élvezettel felérő, rövidebb, vagy elhúzódó, távoli mennydörgésszerűből magasra vékonyodó, elhaló hangú szellentések kíséretében. Jókat prüsszögtek, mintha beszélgetnének. Közben utánunk, a kocsit elborító kukoricatáblák között megszorulva, sűrűn kavargott, a nagy melegben megizzadt bőrömre egyre érezhetőbben telepedett le a por. A felnőttek az időjárásról, a termésről beszélgettek, és elgondolkozva egyre nagyobbakat hallgattak. Én meg tovább olvadoztam gyermekkorom élményeinek egyik legnagyobbikán!
A bogárzói tanya Makótól 20 km-re lehetett, Makó-Rákos tanyaközponttól északnyugatra. A kocsizás jó 2 órányit tartott. Akkor még az út baloldalán hajtottunk. Odavoltam a számomra mindig rövidnek tűnt zötyögésben! Karácsonyi bácsi térített magamhoz. Egyszer csak megmozdította és lassan felém emelte kezét. Mozgása egyébként sem volt soha heves, szeme pislogása nyugodt, minden mozdulata, szava megfontolt, zömök testén kerek feje is így járt talán. A gyeplőért nyúlt, a gazda-feles fia iránti tiszteletének jeleként is lassú méltósággal. Ujjai úgy nyíltak szét, hogy a gyeplőszárakat egyetlen marokba szoríthatta. Az ustort is visszavette. Közeledtünk utunk célja, a tanya felé. A dűlőről befordultunk a tanyához vezető útra, a "járóba". Karácsonyi bácsi irányította a lovakat. Rájöttem, könnyű dolga volt: a lovak tudták, merre haladjanak, mielőbb megszabadulhassanak zaboláiktól, enni, és főleg inni kapjanak. A kukoricás még eltakarta, de én már szinte láttam, benne éltem a tanyaudvarban! Arcunk porán már erekké állt össze a megcsordult izzadtság, ihatnékom támadt, de megéreztem, hogy a földnek, a sokféle növénynek sajátos illata van! Ez a föld a mienk, és Karácsonyi bácsi nagyszerű ember! Valahol itt kezdhetett hazámmá válni az ország is!
A tanya az 1930-as évek elején. Ezt a bogárzói tanyát bérelte Karácsonyi Bálint. A kotárkát is végigmászkáltuk, de legszívesebben az istálló ajtaja mellett nézegettük hosszan elidőzve a szalmán a galambfiakat.
A "föld" közvetlenül a Csorgó északi partjára támaszkodott. A tanyaépületet a négyszögű udvar északi szélére építették, ereszének alja délre nyílott, az udvar felé, egy részét nyári konyhának választották le. Karácsonyi bácsiék itt laktak, kint a tanyán. Az udvaron, szabadon mozgott a baromfi, pihent a déli forróság idején az istálló, az ól árnyékában, csoportban, nyújtott szárnnyal és lábbal oldalra dőlve. Úgy nyáridőn, ritkábban az istállóban, emberderék magasságú, osztott szárnyú ajtó mögött, legtöbbször azonban a szabadban, kukoricaszár fedél alatt állottak, vagy kérődztek elfekve a tehenek. Csend volt. Csak a szívem vert dobogva! Belém vésődött emlékvillanások. Odakötöttek a földhöz elválaszthatatlanul!
"Géplés" az 1930-as években a bogárzói Nacsa -tanyán.
Egyszer nem mindennapi eseményre kocsiztunk ki a "Bogárzóba". "Géplés" idején. Az asztagba rakott kévéket a géphez hordták, villával feladogatták, kalásszal előre, "etető'" emberek a cséplőnyílás előtti kosárra terítették, és bent egy forgódob dörzsölte ki a szemet, választotta el a polyvát. A gép másik oldalán zsákokba pergett a tiszta mag. Kocsira rakták, és tető alá szállították. Külön nyílásokon jött ki a törek, külön a szalma, amit kazalba raktak. A gép zúgott, kézen fogva engedtek közelébe, én meg csodálkozással néztem bele: szállító részei, szitái, szelelői egyenletesen, nagy zajjal működtek. A gőzgép körül édeskés és meleg olajszag terjengett. Hatalmas kereke széles bőrszíjjal hajtotta a "masinát", ebben is bőrszíjak lengtek, keskenyebbek-szélesebbek. Köröttük szüntelen mozgás, a nyári, meleg levegő tele porral és pelyvarészekkel. Festőnek különleges téma, magamfajta városi gyermek szájtátva nézte, de a résztvevőknek izzasztóan fárasztó akkor is, ha az aratás, az új kenyér készítésének elengedhetetlen része.
A "Bogárzói Király és Királyné"… Nacsa Ilonka, Édesanyám és Édesapám, együttlétük utolsó napjaiban…
A bogárzói tanyáról okmányok maradtak fenn. Eredetiek. Áttetsző papíron térképek, szerződések. Sárguló lapok… Édesapám hagyatékában őrizzük. Nagyon értékes, eredeti okmányok! Belőlük egy gazda család gyermekek közötti örökrész megosztása, az "osztály" eredménye van előttünk. A legnagyobb értékhordozóé, a "fődé"!
A világ rendje a 40-es évek végén ismét nagyot változott. Édesapánk a földet ellenszolgáltatási igény nélkül felajánlotta az államnak. A 90-es évek elején kárpótlást adtak. Úgy tartottuk rendjén valónak, hogy, bár ebben a formában, de van örökség, a földnek legalább az emlékét hagyományozzuk tovább, ezért gyerekeinknek egyenlő arányban felajánlottuk. Sic transit Ilonka, a Nacsa család kisebb leányának ági földhagyatéka. A számomra felejthetetlen "Bogárzó".
A szerző, dr. Szőnyi László nyugalmazott erdőmérnök, kandidátus, címzetes egyetemi tanár és felesége.