Ratkai Tibor írásai

Bogárzó

Iskola és templom pusztától ölelve,
Szeretet lángjával, áldással övezve.
Magányosan álló Jézus Krisztus-kereszt,
Ha magához szólít, többé már nem ereszt.

Földed élelmet ád, ha rám tör az éhség,
Bár árát megkéred, közel a segítség.
Hiába rejteget gyom, muhar és dudva,
Hozzád messze tájról visszatérek futva.

Olvasókör, búcsúk, vigasságok, bálok,
Emlékeim révén elevenné váltok.
Habár olybá tűnik, elhaladt az idő,
Senki sem tudhatja, mit hoz majd a jövő.

Szeptember havában

Szeptember havában, egyszer minden évben,
Összesereglenek a templom kertjében.
Hogy miért is jönnek, megfejtendő talány,
Hisz e vidék kihalt, zsugorodó parány.

Ha csak az ész beszél, oly messze a válasz,
Ám a lélek belül, igen erős támasz.
"Nézd csak kisunokám!" szól az idős bácsi,
"Amott az iskola, oda kellett járni.

Kicsit arrébb állt egy gyönyörű szép tanya,
Füleimben zeng még a kabócák dala.
Mikor gyerek voltam, libákat tereltem,
Krumplicukrot kaptam, felettébb szerettem.

Jaj, sokat fecsegtem, indulhatunk haza!"
Kétségbeesetten integet a mama.
"Hozzatok máskor is!" hangzik el az ukáz,
"Eleredt az eső, nosza menjünk, futás!"

Bogárzói álom

Bogárzói tájon, meglepett az álom,
Szóltam neki várjon, de már nem találom.
Az utcákat járom, szívemet kitárom,
Megyek bokron-árkon, mennyből való járom.

Virít a plakáton: kedvezményes áron,
Közeledő várrom, mindjárt egyből három.
Csibesült a tálon, gyermek szamárháton,
Heveder a vállon, a szám nagyra tátom.

Varjú ül az ágon, neki nincsen párdon,
Közel a lakásom, szól a dínom-dánom.
Tintám előrántom, tollam belémártom,
Kerülget az álom, soraimat zárom.

Jubileum

Tíz év iramlott el a kezdetek óta,
Hangozzék el tehát az ünnepi óda.
Nem is olyan régen, vajh, ki hitte volna,
Hogy élet költözik ismét Bogárzóba.

Dáridót tartanak az ifjú zenészek,
Lányokat forgatnak a markos legények.
Mesterművek várnak a templomon belül,
Terített asztalra finom falat kerül.

Isten szolgálója hirdeti az igét,
A megbocsájtásról prédikált az imént.
Reméljük a tízből, lesz majd egyszer száz is,
Kinő majd a földből a pusztai Párizs.

Bogárzói kenyérsütés

Mindösszesen két emberöltőt kell visszamennünk az időben, s egy olyan kor sejlik fel, melyben legalapvetőbb ételünk nem úgy került az asztalra, hogy elegendő volt csupán a közeli szupermarket pékáruktól roskadozó polcairól leemelnünk, s a kasszánál kifizetnünk érte az aktuális árát. Fáradtságos, hozzáértést igénylő, hosszadalmas, szent munkával készült, születésénél gondos kezek segédkeztek. Nagyapámat, aki Bogárzóból származott el, arra kértem, hogy meséljen nekem arról, hogy gyermekkorában milyen utat kellett bejárnia a búzamagnak a kenyérré váláshoz.

Ősszel a földet előkészítették, istállótrágyával terítették. A vetés előtt a gabonát megcsávázták a fertőtlenítés érdekében, majd kézzel vagy géppel elvetették. Tavasszal a természet erőinek mintegy megtámogatásául műtrágyáztak, majd a nyári beérésig vártak türelemmel. Amikor ennek eljött az ideje, már hajnalban felkeltek az aratók, s kicsik és nagyok egyforma buzgalommal láttak hozzá a betakarításhoz. Elöl haladt a kaszás, mögötte pedig a marokverő asszony és a gyerekek. Az ifjúság a kötelet hányta /fonta/, míg a marokverő asszonyra a kévék kötélre fektetése hárult feladatként.

Miután a kévéket összekötötték, tizennyolcat tettek belőlük egy csomóba (úgynevezett keresztbe), s haladtak tovább előre a búzatáblában. Természetesen a nagyobb gazdaságokban már megjelent az aratógép. A kereszteket két hétig hagyták a tarlón pihenni, majd behordták a tanyára, s vártak a cséplőgép érkezésére. Miután az ipari forradalom rendkívül hasznos találmánya elvégezte feladatát, a megcsépelt búzát a malomba vitték, ahol megőrölték, s kenyérliszt, rétesliszt, gríz és korpa lett belőle.

Így már minden adva volt a kenyér világra jöttéhez. Este megszitálták a lisztet, majd erjesztett élesztőt késztettek, mégpedig úgy, hogy az előző kovászból kivettek egy darabot, amit megszárítottak. Ezt sós, langyos vízben megkelesztették, fateknőbe öntötték, liszttel összekeverték, majd rátették a ­­­keresztvesszőt, és végül abrosszal letakarták. Nyugovóra tértek, majd hajnalban, mikorra már megkelt a teknőben édes álmát alvó csecsemő, hozzáláttak a kenyérdagasztáshoz. Időközben befűtötték a kemencét, hogy ha eljön az ideje, ne dideregjen az istenadta.

A megdagasztott tésztát ezt követően kiformázták, szakajtóba (gyékénykosárba) tették, mely konyharuhával volt kibélelve, s kézzel keresztet rajzoltak rá. Mielőtt a kemencébe helyezték volna a kenyeret, felvágták késsel, majd a sütőlapát nyeles végével megemelték a vágás helyén, hogy úgymond búbja legyen. A kisült kenyeret vízzel megmosdatták, ezt követően pedig késsel keresztet rajzoltak az aljára, ...hogy Isten áldása legyen a kenyerünkön. Miután az imént említett stációk végigjáródtak, ki-ki hozzálátott a maga szeletének elfogyasztásához.

A hosszúra nyúlt prózai szöveget egy verssel foglaltam össze röviden.

Mindennapi kenyerünk

Feszülnek az izmok, dolgoznak a karok,
Fanyelű szerszámra simul rá a marok.
Kaszasuhintástól hull alá a búza,
A Földanya teste nem köti már gúzsba.

Gőzös kerül elő, Isten tudja honnan,
Működésbe is lép, e szent minotomban.
Öblös bendőjében pattognak a szemek,
Köréje sereglik mind megannyi gyerek.

Megőrli a molnár, meggyúrja az ángyom,
A ropogós veknit én már nagyon várom.
Nagyra nyitja száját a fehér kemence,
Hogy a dölyfös cipót szabadon eressze.