Szekeres István
Bogárzóban születtem
Bogárzó számomra egy bűvös varázsszó, köznapi, népi szójelentésében, vizuálisan. Ezt igazolja, hogy a Bogárzói emlékkönyvről először a régi makói gimnáziumba járó, de Budapesten élő barátaimtól hallottam, nemcsak elismerő, de dicsérő szavakat, még mielőtt magam is kaptam belőle egy példányt. A Marosvidék füzetek 4. száma a Bogárzói emlékkönyv ( Makó 2007 ). Csak elismeréssel és dicsérettel szolgálhatok, hisz mind történelmi, mind adataiban tudományos cikkek mellett találtam személyes élménybeszámolókat, illetve az akkor élők beszámolójának tolmácsolását. Nagyon méltányoltam az Utószó helyett sorait és a dátum jelölését: Makó-Bogárzó.
Szekeres István grafikusművész a bogárzói templomban rendezett kiállításának megnyitóján 2009. szeptember 6-án.
Mert Bogárzóban születtem. Pedig Makó szerepel anyakönyvi és személyi igazolványomon is, mert Bogárzó is Makó, különösen régen, amikor születtem, 1927 karácsonya előtt két nappal, és szilveszter előtt nyolc nappal, csupa örömünnep, mely végigkísért életemen. Ötéves koromig éltem Bogárzóban, 1933 késő nyaráig, majd az első gimnazista évem nyári két hónapját is a Bogárzói Gazdasági Kör kisegítőjeként töltöttem, az apám rövid beugró gondnoksága idején, 1941-ben élelmiszer-vegyeskereskedés és dohány elárusítóként.
De kezdjük elölről. Apám is itt született 1900-ban. Itt járt Huber Ferenc tanító úr osztatlan, de híres iskolájába 1906-tól 1912-ig. Kitűnően megtanult írni, olvasni és számolni (fejből). Az olvasókörnél lett később szenvedélyes mindenevő olvasó élete végéig. Apja korán meghalt, így lett legénykorára önálló gazdálkodó. Az y-ra végződős nevű, érdeklődő barátom kérdi ebéd közben: mivel foglalkoztak a szüleid? Lakonikus a válaszom: Bernard Shaw angol író mondta, " mindegyikünk őse paraszt volt, a különbség csak időbeli" . Kérdés nélkül megértette, hogy szüleim már makói polgárok (vegyeskereskedők), és én első generációs értelmiségi, grafikusművész.
A közölt tanulmányok fényében ma már elfogadom nevem eredetét, nem úgy, mint kiskamasz koromban, amikor csak legendának tartottam, hogy őseim Erdélyből jöttek (talán az 1850-es évek körül, vagy után), de útközben a kocsi előtti ló – finoman szólva – elhunyt, így a szekeret maguk tolták tovább, hogy mikor és hányan, továbbra is talány – legenda számomra.
Dr. Tóth Ferenc nyugalmazott múzeumigazgató, a régi barát és iskolatárs megnyitja a művész kiállítását.
Innen ered a Szekeres névhasználat Bogárzóban. Apám állítása szerint így minden makói, makai Szekeres, rokonunk. Kiskamasz koromban a Kálvária utcán, néhány házzal visszább a Szép utcától, ilyen alapon jártunk a fordított házas Szekeresékhez. Ma már csak emlék.
Anyám egy kamaszkori kérdésemre szemérmesen csak annyit mondott – " Apáddal egy bálon ismerkedtünk meg."
Visszatérve Bogárzóra, már említve itt éltem bő ötéves koromig. Az emlékeim világosak, fényesek. Úgy kb.1929 vagy 1930 kora nyár elejétől 1933 nyár végéig apám a Bogárzói Gazdasági Kör gondnoka lett. Úgy vélem, hogy apám azért hagyta el Bogárzót, hogy fia már ne osztatlan iskolában tanuljon. Így lettem makói gimnazista is.
Bogárzói Gazdasági Kör. Első benyomásom a kör épületén kívül a templom. Magas, tornyos, ilyet még nem láttam. Apám katolikus, anyám református, amit tőle örököltem. De itt voltam először templomban, misén, én még emlékszem arra a két domborhímzésű, plasztikus, színes templomi zászló még restaurálatlan eredetijére, bizony megcsodáltam őket.
Bogárzói emlék, nem csak az elkerülhetetlen tornyos templom, ahol a harangozó megengedte, hogy a harangkötél végébe kapaszkodjak, miközben harangozott. Nekem ez volt az első harangszói emlék, sőt még néhányszor megismételve. Kilépve a gazdasági körből, ahol laktunk, talpam alatt a száraz föld, fölöttem a végtelen égbolt, néha némi bárányfelhőkkel. Visszaidézve, soha nem emlékszem sárra, hóra mindig csak napfényre. Télre csak az a karácsonyfa emlékeztet, amit estefelé hiába kerestem átkutatva minden helyiséget, mégis karácsony előestéjén az asztalon világított. Tündéri, ideális idő volt.
Emlékszem, hogy a gazdasági kör mögött és oldalt néhány méterre már meredeken lapos volt a vizes, nyáron, füves, gazos, székfüves, szikes talaj. Emlékszem, hogy a nyár közepe felé hogyan zsugorodott a vizes rész, és lett járható a székfüves, kamillás terület, s a vizes tócsák hogy telítődtek meg sűrűn a síkosságuk miatt kézzel nehezen megfogható csíkhalakkal, szinte pikkely nélküli, csúszós fogású, húsz-huszonöt centiméter hosszúságúak, alig bő ujjnyi átmérőjűek voltak. Fejüket a mocsárba fúrva lehetett megfogni és gyűjteni őket. Anyám mondta – "vidd vissza őket, pocsolya ízűek ezek".
Gazdasági kör, melynek már a 30-as évek elején is L betű alakja volt, már megvolt a táncterme is, sőt 1941 tavaszán a táncterem út felé eső végét egy szobával és egy előszobával még meg is toldották. Odaérkezésemkor nyárelőn már csak az ácsok szegelték a cseréptartó léceket.
Az olvasóköri főszoba a templom felé néző ablakával téglalap alakú a táncterem felé. Mellette a bejárati szoba, melyet közepén az olvasóköri ajtó osztott ketté. Az olvasóköri szobában körben asztalok, székek, a szoba közepén a zöldposztós biliárdasztal a színes golyókkal és a golyólökő dákóval. Fogasok, a sarokban a napi újságok a szokásos olvasókerettel. Érdekes, esténként mindig volt vendég, de soha hangos szó, részeg ember. Egy pohár bor vagy fröccs, kártya, dominójáték vagy biliárd és társalgás. Az olvasóköri szoba hátfalánál egy régimódi sötétbarna zárt szekrényre emlékszem, nyitva sose láttam, gondolom ezt a külön kinevezett könyvtáros kezelte a könyvtári napokon és időben.
Nagyapám tanyája Bogárzóban
Elöl az átjárószoba, az olvasóköri ajtó után a szoba felénél elrekesztve a söntés. Valószínűleg ekkor, a 30-as évek elején is az eredeti állapotában. Gyalult lécből a földtől a mennyezetig, egy léc, egy üres lécköz, egy léc végig, elöl egy félköríves kis italkiadó-vágat.
A táncterem felől olyan másfél-két méterre derékszögben folytatódva egy ugyancsak léc- ajtóval, a kiadó részére. Persze az idő a léceket szürkévé tette.
Az olvasókörnek az útfelőli részén külön ajtóval egy lakószoba. A féltető folytatásában külön bejárat, míg a táncterem oldalfala előtt külön ajtó, melytől balra, a templom felé eső oldalon az élelmiszer-vegyeskereskedés és trafiküzlet volt. Az előtérben beljebb menve a söntés, tőle balra az olvasókör szobája még Huber Ferenc tanító úr csodálatos, nemes lelkű, kultúraápoló idejéből és kezdeményezéséből épült fel. Hogy a kultúrának, a kulturáltságnak milyen nagy kultusza volt, álljon itt apám megjegyzése a mezőőrről, aki egyben a tanyák között postás is volt: "Tudod, fiam, neki már egy gimnáziuma van, azért oly nagy a tekintélye". De itt láttam először egyenruhás kakastollas kalapú csendőrt is.
No persze az emberek a bogárzói szétszórt tanyákon is emberek voltak, különleges szokásaikkal, tragédiáikkal, örömeikkel, humorukkal és találékonyságukkal.
Részlet a megnyitóból
A zsúfolásig megtelt templomi misére mindig eljött a templombejárattal szembeni, hosszú kocsibejárójú szomszéd gazda is, természetesen fekete ünneplőben, fehér ingben. "De – meséli apám – valami mindig hétköznapi volt rajta, hol a kalapja, hol a cipője, vagy a lajbi."
Vagy – mint szintén apám mesélte – egy délután eljött Péter bácsi, a kabátja zsebei megrakva friss tyúktojással és mondja: "Te Miska, ezekért adnál-e nekem pipadohányt, mert Örzse néni nem adott rá pénzt." A dohány és a tojás barátságosan gazdát cseréltek.
A gazdasági körrel az olvasókör is szó szerint eltűnt 1970-1978 között. Összeomlott a bogárzói tanyák népének közösségi és kulturális helye a lehetőségeivel. Ma már, és talán a távoli jövőben is, csak történelmi emlék.
Érdekes, de az út felől nézve (a közölt fotón is) mellette már akkor megvolt a nagy gödör, egy cserépdarab csobbanására érzékeltem, hogy igen mély lehet, és az 1930-as évek elején is ott volt már a betongyűrűs gémeskút a gazdasági kör előtt, annak udvarán. Ha jól emlékszem, járdaként a kört és templomot két sor földre fektetett téglasor kötötte össze. A tanító (úr, néni?) engedélyével még a régi iskola hátsó padjában – mint nem iskolás gyerek – ülhettem egy-két órát, talán rajzoltam, nézegettem a faliképeket, térképeket, mert a kör udvarán a porba vesszővel rajzoltam.
A kíváncsiság sokszor átvitt a száraz szikesen a szomszéd tanyára, ahol egy hasonló korú gyerek lakott, játszottunk és barátkoztunk. A kíváncsiság vitt fel a templom oldalfala mellett a szikes, székfüves, kamillás szélén a végtelennek látszó végéig, a szikes végéig, ahol egy kukoricást találtam. Bevallom, csalódtam, vagy csak közömbösen néztem? Ki tudja ma már?
Szép idők voltak ezek. Csodálatos nyár volt. Az őszi bálok öröme mindennél nagyobb volt.
Ilyen volt a szerző által sokszor említett Bogárzói Gazdasági Kör épülete