A templomnál

Bogoly József Ágoston

A föld és a menny egymásba kapcsolódhat? A makói tanyavilág észak-keleti övezetében a bogárzói templom 1907 óta áll. Bogárzó és Semlyék az emberlakta történelemben, a föld, a szél és a víz finom áramlataiban él. A hely fontosságát sokan érzik. Egyre többen felidézik. Száz-százötven évvel ezelőtt hajnalban a mezei ösvényeken futóbetyárok, a dűlőutakon ökrösszekéren a földjükre igyekvő szántó-vető dolgos emberek közlekedtek. Este a csillagos ég alatt az egyik ősöd elgondolkodott. A belátható idő mögött mi húzódik meg? Miféle kakaskukorékolása, napfelkeltéje, miféle teliholdja volt ennek a tájnak régen? 

A gyepösvények, dűlőutak évszázados kanyargásában, a növények, az állatok régi életében, az emberek sorsában felismerhető a Föld eltakart arca. A Föld élőlény. Élő utak vezetnek rajta. Nappal minden ragyog, de az esti homályban egy pislákoló kékesszürke fény bolyong errefelé. A tanyák között, az ősök útján éjszaka fehér kuvasz kóborol. Nyakában viharlámpa imbolyog. A korábbi tájat eltörlő ember mit tehet? Az út mellett, a templom előtt öntöttvas feszület. A merülő idő kiálló jelzőpontjait hosszú tüskéikkel bokrok állják körül. A vasárnapi mise után mennek haza az emberek. A részletek elmúlnak, a lényeg megmarad? 

Az alacsony fekvésű rétszéleken tavasszal hatalmas vízfelületek terülnek el. A semlyékes részeken tükröződik az ég. Ilyenkor a gázlómadarak kedvében jár a természet. A zsombékost átvilágítja a fény.

A réti vizeken átvezető régi utak hídhelyei már nem látszanak. A múltat idéző félvak tapogatózásban nyoma veszett ösvények kanyarognak. A napfényben fürdő régi helyeket az emlékek aljnövényzete borítja el. Növekszik vagy visszavonul az élet? A szikes talajrészek és a fekete termőföld találkozásánál érezni a széna friss illatát. Bogárzó és Semlyék emlékei feloldódnak és csendesen eltűnnek a makói tanyavilág szélein? Aszály idején sóvirág virít a száraz réteken. 

A régi életek, a táj és a környék gondjai, a sorsokra rakódó befejezetlenségek a Makó felé vezető út tátongó időréseibe szorulnak. A változás mindenen otthagyja törésnyomát. A templomtorony a természet és a mindenség végtelenére mutat. A fohászokat rendezi örök formába a szabad ég alatt. Inog a kaszálatlan, elsárgult fű derékhajlása a szélben. A külső világhoz tartozás is a belső harmónián múlik? Tájba zárt elkülönültség nélkül mit látsz az égen? Mindenhol ugyanaz a Nap ragyog az egész földkerekségen. Húsz millió évvel ezelőtt itt a földtörténet egyik tektonikus vetődési vonala alakult ki. A bogárzói pusztatemplomnál minden az osztatlan nagy egészhez tartozik. Ide a múltra nyitott emberek jönnek el. Letérnek a kamionjárta széles sztrádáról. Emlékező életigenlést adnak a tájnak.

A nád rezgését hallani a szélfútta árokparton. 

Nyáron, a poros út felett a forró levegő remeg. A táj költői földrajza eleven. A réti szelek szárnyán Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel című verse üzen. Az első három versszak így szól: "Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, / Fakó sárgák a lompos alkonyatban, / A szürke fűzfák egyre komorabban / Guggolnak a bús víz holt ága mellet.// Távolba néznek és a puszta távol / Egy gramafon zenéjét hozza nékik, / Rikácsolón, rekedten iderémlik, / A pocsétában egy vén kácsa gázol, // Az alkonyat, a merengő festő fest: / Violára a lemenő felhőket / S a szürke fákra vérző aranyat ken, // (…)" 

Bogárzó és Semlyék szántóföldjei, szikes laposai egymásba érnek. Az út menti keresztre Juhász Gyula látomásai is rávetülnek. A fák száraz törzsén kéregdarabok repedeznek. A szikes földekre, a halálra táncoltatott múltból, egy ősi ballada dallama szűrődik át.