A bogárzói templom búcsúünnepei

"Nem sajnálok sëmmit, csak a templomot mög a tanyát."

A bogárzói templom búcsúünnepei

A Makó környéki tanyákon élő hívek lelki gondozása mindig a makói plébánia föladatai közé tartozott. A kiterjedt terület ellátása nem lehetett könnyű, ugyanis a tanyák "a vidéken köröskörül szétszórva, háromórányi távolságra voltak találhatók." A háromórányi járás mind a papság (plébános és a káplánok), mind az ott lakók számára komoly nehézséget jelentett. A tanyasiak mégis kötődtek a makói plébániatemplomhoz: itt járultak a szentségekhez, kezdetben csak itt hallgathattak szentmisét, itt keresztelkedtek, gyóntak, lettek elsőáldozók majd bérmálkozók, itt házasodtak, és a helyi római katolikus temetőben temetkeztek. A föladatot a plébánosok komolyan vették, de egy-egy, a püspök által végzett makói egyházlátogatás alkalmával is ellenőrizték a tanyai lakosság lelki ellátását. Innen tudjuk, hogy 1835-ben a város környéki tanyákon 776 római katolikus élt. Valamennyien magyarok. Közülük 587 volt első áldozó. Ekkor 152 római katolikus házaspárt tartottak számon. 1859-ben a római katolikusok száma már 1693, a gyónóké 1274, a házaspároké 261. A lakosság növekedése a későbbiekben is dinamikus, s a római katolikusok száma hamarosan 2000 fő fölé emelkedett.

A tanyai búcsúk rendje

A hit jeleiként a tanyák között előbb több felé keresztet állítottak. Ilyen, a tanyákhoz kötődő keresztet állíttatott pl. Csajághy Sándor csanádi püspök 1854-ben Dálon. Ezeknek a kereszteknek nagy a jelentőségük, hisz templom vagy pap híján a hívek körülöttük összegyűlhettek, imádkozhattak, énekelhettek. Előrelépés, hogy fölépültek a külterületi iskolák, melyek a hitoktatás színhelyei és miséző helyek is lettek egyben. Az iskolákban oltárokat állítottak, oltárfülkéket, kápolnákat létesítettek, melyeknek megvolt a saját védőszentjük és búcsúünnepük. A búcsúknak a menetrendjét a tanyai hívek kérésére a püspöki hatóság határozta meg az 1930-as években a következőképpen: bogárzói templomban Páduai Szent Antal ünnepét (június 13.) követő vasárnap, az igási tanyai kápolnában Jézus mennybemenetelének az ünnepén (húsvét után 40 nappal) vagy az ezt követő vasárnap, a csókástanyai kápolnánál Szent István király ünnepét (augusztus 20.) követő vasárnap, Rákos központban a Magyarok Nagyasszonya napját (október 8.) követő vasárnap, a komlósútféli iskolánál Szent Vendel ünnepét (október 20.) követő vasárnap, a dáli iskolánál Nepomuki Szent János napját (május 16.) követő vasárnap. Olykor ettől eltérő időpontot is választottak. És ezekre a "búcsúünnepekre a tanyai hívek igen szép számban" jöttek, írta a területen hitoktatást végző makó-újvárosi külkáplán, Szabó Ferenc. Midőn 1934-ben megszervezték a makó-újvárosi plébániát, az egész tanyavidék lelki gondozása ehhez a plébániához került.

A bogárzóiak közül többen – rokonaikat is meglátogatva – családostul részt vettek a fönti ünnepeken. Szentmisét hallgattak, délben vendéglátóiknál ebédeltek, majd valamikor délután, úgy, hogy még világosban hazaérjenek, visszaindultak. Az idősebbek a régebbi időkből említettek egy-egy alkalmat, amikor Bogárzóból gyalog zarándokoltak el valamelyik búcsúra. Így tudunk egy csoportnak az 1920-as években Igásra való gyalogos menetelről. Elől vitték a kereszt, ezt követték fehérruhás lányok a templom hófehér vászonból készült lobogóival, s ment velük három kispárnás lányka is, akik közül az egyik egy templomi párnán vitte a bogárzói templom angyalszobrát. Ha elfáradt, valamelyik társa fölváltotta. Ugyanígy őriz az emlékezet adatokat egy Szent Vendel búcsúra induló zarándoklatról. Négy idősebb asszony ötletére gyalogolt el egy csoport a külső pusztára Szent Vendel ünnepén. Reggel 7-kor indultak, és este 10-re értek vissza. Mire visszatértek, besötétedett. Ha valamelyik búcsúhoz este bál csatlakozott, a bogárzói ifjak, különösen a legények azon is részt vettek. Ha a sors úgy hozta, a kiszemelt lánynak szerenádot adtak, s hajnalban gyalog, lovas kocsival, kerékpárral jöttek haza.

A két ünnep

A bogárzói templom azzal a különlegességgel büszkélkedhet, hogy két búcsúja van. Ez nem általános az Egyházban. A bogárzói tanyai hívek megemlékeztek/nek a templomuk védőszentjének Páduai Szent Antalnak az ünnepéről, ez a kisbúcsú, tavaszi búcsúnak is nevezik, ez a templom hivatalos búcsúünnepe. A bogárzóiak az ősi hagyomány alapján hasonló ranggal ülték meg a szent őrzőangyalok napját, ez a nagybúcsú, vagy őrangyali búcsú. A nép száján élő elnevezés már utal a két búcsú ünneplése közti különbségre. Utóbbi minden tekintetben nagyobb szabású volt az Antal napi eseményeknél. Többen jöttek el rá, nagyobb volt a kirakodóvásár és híresebb az esti bál.

Bogárzóban az 1889-ben elkészült régi iskola épületében a nagyobb ünnepeken mutattak be szentmisét. A nagybúcsú, azaz az őszi szent őrzőangyalok búcsújának a kialakulása azonban nem a miséző hellyel, hanem a bogárzói iskola udvarán 1892-ben fölállított kereszttel lehet kapcsolatban. Ennek az idén 115. évét betöltő öntöttvas keresztnek az alján, fölfelé tekerődző liliomok között egy kedves, szárnyas, térdig érő tunikát viselő angyalalakot látunk. Kezeit imádságra kulcsolja, s a kereszt előtt megálló hívőre tekint. A kereszt függőleges szárán fölül szintén egy angyalfej látható. A ma is élő szájhagyomány úgy tartja, hogy ezeknek az ábrázolásoknak köszönhetően alakult ki a bogárzóiakban a hit, hogy közösségüknek különös védelmezői ezek az őrangyalok, s az ő tiszteletükre lett állítva ez a kereszt. Az egyházi naptárreform előtt ünnepük szeptember 2-ára esett. A későbbiek során ennek az alkalomnak a súlyát növelte, hogy a bogárzói templom szentelésére "fényes külsőségek között" 1907. szeptember 1-jén (vasárnap) került sor, így a szent őrzőangyalok ünneplése a templom fölszenteléséről való megemlékezéssel összefonódott.

A másik, ha úgy tetszik a hivatalos búcsú napja teljesen egyértelmű. A bogárzói templomot ugyanis a minden bajban biztos segítőnek számító Páduai Szent Antalnak, egy Egyház egyik leginkább tisztelt szentjének dedikálták. Elkészítették oltárképét, az új szentegyházban szobra állt, és alakja megjelent körmeneti zászlón is.

Mindkét búcsút az ünnepet követő, ritkán az azt megelőző vasárnap tartották. Elvétve előfordulhatott más dátum is, mint például 1916-ban, amikor Szent Antal ünnepe (június 13.) a pünkösdhétfőt követő keddre esett, s hogy az ünneplés ne hátráltassa a háborús viszonyok között a munkát, pünkösdhétfőn folyt le az Antal napi búcsú.

Az első búcsúk

Az új templom első búcsúja fölszentelésének a napjára, 1907. szeptember 1-jére esett. A szertartások a makói plébános, Kayser Lajos vezetésével folytak. A templomkapu előtt összesereglett hívek előtt átvette az építőktől a templomot, fölszentelte az új egyházat, beszédet mondott, szentmisét mutatott be, megáldotta a helyiek egyházi lobogóját és megszentelte a búcsúra érkezők istentiszteleti tárgyait. A helyieken kívül voltak vendégek Makóról, Szegedről, Kiszomborról és Földeákról. Az újonnan alakult olvasókör műsoros népünnepélyt rendezett. A népünnepélyt reggelig tartó tánc követte az erre az alkalomra fölállított sátorban. A nap tiszta jövedelmét a templom fenntartási alap számára fizették be. Innen eredt az a sokáig élő szokás, miszerint a későbbiekben mindig részesült a templom a búcsúk napjain rendezett bálok hasznából. Ezen a napon, mivel a rendelkezésre álló pénz az építési költségek fedezésére kevésnek bizonyultak, a hiány fedezésére sikeres gyűjtést rendeztek. Sokan adakoztak, talán valamelyik ősünk köztük volt: Daróczi Jánosné, Varga Ferenc, Takács Mihály, Vajda Mátyás, Czene Imre, Takács János, Karácsonyi István, Kereső Ferenc, Rácz Mihály, Török Antal, Molnár Gábor, Dávid Péter, Kiss Péterné, Dégi Péter, Katona István, Szekeres József, Szabó István, Rikács János, Katona Viktor, Farkas Ferenc, T. Fodor Péter, Nacsa Pál, Takács Imre, Molnár Antal, Kiss Antal, Cseh István, Nacsa Mariska, Török Istvánné, Böngyik Imre, Engedi Pál, Dégi István, Czavalinga János, Balázs János, Matuszka István, Benák Antal, Takács Imre (2), Hadár István, Balázs Andrásné, Cseh Pál, Vajda Mária, Igaz Rozál, Kocsis Ágnes, Penyák József, Kiss János, Papós István, Balázs András, Vér Györgyné, Rácz Imre, Cs. Varga István, Vígh János, Krizsán Rozál, Csávas János, Kiss Illés, Dégi András, Brutyó György, Vajda János, Papp István, Katona Imréné, Tézsla Péter, Nacsa Péter, Czavalinga Anna, Hévézi Anna, Böngyik István, Martonosi Péter, Bozsogi Ferenc, Katona Jánosné, Dégi Antalné, Gazdag Antal, Katona Jánosné (2), Katona Anna, Búza Juliánna, Czavalinga Anna, Nacsa Istvánné, Papós Andrásné, Nacsa Imre, Harcsás Lídia, Dégi György, Börcsök Antal, Molnár Ferencné, Bartal Gergelyné, Bartal Mária, Varga Jánosné, Bánszki Anna, Farkas Juliánna, Fodor József, Bíbor Lajos, Kiss Erzsébet, Szekeres Antalné, Tamás János, Báló Antal, Nagy Károlyné, Péli Antal, Tamás Mária, Czavalinga Rozál, Nacsa Imre (2), Takács Bálintné, Papós János, Németh Mihály, Dégi Ágnes, Varga István, Vajda Jánosné, Nacsa Istvánné, Báló Mihály, Czavalinga Márton, Dávid Rozál, Kocsó Rozál, Martonosi Rozál.

1908-ban, ahogy az akkori Maros írta, Bogárzóban már egy év óta "szép kis templom díszeleg." A szokásos őrangyali búcsút szeptember 6-án tartották. Ez alkalommal a makó-belvárosi káplán, Sípos István volt a főcelebráns. A "minden oldalról érkező vendégek" tiszteletére jótékony táncmulatságot is rendeztek. A bevételt a templom új oltára költségeinek a fedezésére szánták. 1911-ben a lapok a Szent Antal ünnepről úgy írtak, hogy az "szokásos búcsú", és a "búcsú fénypontját a kápolnában tartandó szentmise és szentbeszéd fogja képezni." 1914-ben az I. világháború már rányomta bélyegét az alkalomra. Szeptember 6-án tartották a szent őrzőangyalok búcsúját. Délelőtt 10 órakor került sor a szentmisére és a szentbeszédre, a délutáni táncmulatság azonban a háborús viszonyok miatt elmaradt, helyette a makói katolikus kör javára gyűjtést rendeztek. 1917-ben az Antal napi 10 órai szentmise után az iskola római katolikus tanulóinak hittanvizsgájára került sor. A Makói Újság az 1918. évi ünnepről így számolt be: "A bogárzói tanyai kápolna védőszentjének, Páduai Szt. Antalnak ünnepe előtt való vasárnapon, tehát a mai vasárnapon ünnepélyes szentmisét és szentbeszédet tart a bogárzói kápolnában Bezdán József (makói) apát plébános. Ez alkalommal ismerteti a tanyai polgárok előtt Károly király gyermeknyaraltatási ügyét s a bogárzó-tanyai iskola róm. kath iskolás gyermekek hittanvizsgáját is megtartja."

Az ünnep menete

Bogárzóban az emberek az ünnep napját megelőzően már egy héttel el kezdtek készülődni. A tanyát, az udvart, sőt még a környező gyöpöt is kitakarították. A házakat frissen meszelték, a földes szobákat gondosan fölkenték, homokkal fölszórták. A katolikus családoknál kívül a falak mindig fehérek voltak, melyhez fekete faltövet húztak. A tehetősebbek, ha ún. "féderös" (rugós) kocsijuk volt, azzal, mások ún. parasztkocsival (rugózás nélküli, zötyögős) menetek a templomba. Ezt letisztították, fényesítették. Hogy jelezzék az ünnepet, krepp-papírból készült szalagokkal, virágokkal díszítették, majdnem úgy, mint ahogy az egy-egy lakodalomra szokás. A kocsit húzó lovakat "kikenték-kifenték": a szőrüket lekefélték, s hogy jobban csillogjon, petróleumos ruhával átkenték, patáikat megpucolták, boksszal fényesítették, a vezérlovat földíszítették. A lovakra csak az ünnepeken használt, csillogó, frissen olajozott szerszámot adtak. Ha ilyen nem volt, akkor a hitköznapi lószerszámot tisztogatták, csinosították. A kocsit hajtó legények csárdás kalapban, díszes cifra "ustorral" ültek a bakon. A cifra ostor nem volt olcsó darab. Csak ünnepen került elő. "Vásárba möntek és mögvötték." Nyele bőrfoggantyús, szárát fölfelé futó piros-fehér csigavonal díszítette. A szíj és a nyél között piros-fehér-zöld bojt volt rajta. A lovas kocsikat a körnél lévő gyöpön parkolták le. A lovakkal valaki mindig maradt, amíg a többiek misét hallgattak. A közel lakók gyalog jöttek a szentmisére. A férfiak csizmát, csizmanadrágot, fehér inget, mellényt, fejükön szürke vagy fekete kalapot viseltek. Régebben a fiúk zöld kalapot hordtak. A lányok és az asszonyok újonnan varratott ünneplő ruhát öltöttek.

A búcsúk nemcsak vallásos alkalmak, hanem a közösségi élet színterei is egyben. A környező tanyavilágból, Dálról, Rákosról, Igásról, Csókásról, a Pusztáról számosan jöttek lovas kocsival ilyenkor rokonlátogatásra. Az elszármazottak még a környékbeli falvakból, Makóról visszalátogattak. De tudunk egy-egy olyan esetről is, amikor gyalog vagy kocsival, templomi zászlók alatt a környező falvak (pl. Békéssámson) hívei ide zarándokoltak. Különösen a II. világháború előtt, "amikor még nem volt szétrobbantva a népség" ősszel több százan összejöttek. "Nagyon szépen zajlott. Rengeteg nép volt mindég." – emlékeznek vissza az öregek. Hogy a "kisbúcsú nem volt olyan jelentős, nem volt annyi vendég", összefüggésben volt a gazdálkodással. Júniusban ugyanis "még nem volt annyi pénz." Még nem ért be a termés, nem lehetett miből árulni, így a szórakozásra sem lehetett annyit fordítani.

Az ünnepekre a templomot gondosan kitakarították és fölvirágozták. Az 1940-es évekig sokat segítettek a máriáslányok, akik a rózsafüzér társulattagjai is voltak egyben. A templomban jobboldalt foglaltak helyet a nők és a nagylányok, baloldalt a férfiak és a legények, elől pedig a gyerekek ültek kis padokon, illetve álltak, ha már nem jutott hely nekik. A fénykorban nem egyszer olyan nagy volt a tömeg, hogy sokan nem fértek be a templomba, ők kívül várakoztak. 9 órakor szentbeszédet tartott a miséző pap, majd 10 órakor kezdődött a szentmise. Kezdetben makói papok jöttek ki, többször misézett itt az 1930-as, 40-es években Szabó Ferenc újvárosi külkáplán majd plébános, később azonban már vendégpapokat hívtak. A fiúk régebben 6-an 8-an (később kevesebben) ministráltak.

Szinte mindig volt a körnél délutánig, estig tartó kirakodóvásár, bazár. A kisbúcsún 4-5, az őszi nagybúcsún 10-15 sátrat állítottak föl a plébániától az olvasókörig az út mentén és a kör udvarán. Mézeskalácsosok és cukorkaárusok kínálták portékájukat, de lehetett itt kapni játékokat, égetett agyagból készült tollas madarat, anyósnyelvet, keljföljancsit, fűrészporral kitömött similabdát (a lányokat lehetett ijesztgetni vele), forgatva váltakozó színes ábrákat mutató "mozit" (periszkóp), imakönyveket, szentképet, rózsafűzért. A fiatalok és a gyerekek örömére egy-egy "forgós komédia", lánchinta (körhinta) is kitelepült. 6-8 helyi gyerek forgatta, akik fizetség gyanánt minden 4-4 menet után ingyen fölülhettek a hintára. Természetesen nagy volt az izgalom ilyenkor a gyerekek között. Ősszel állt itt még céllövölde és célba dobó sátor is. A világháború utáni idők nehezek voltak. A vásárosoknak még sátorra sem futotta, leterített sátorlapokon, zsákokon kínálták árúikat. Ekkor mondták: "zsákon van a búcsú."

Este került sor a hajnalig tartó búcsúi bálra. A búcsúi bálba a legények és a lányok – a lányok "gardimamák" kíséretében– gyalog, kocsival, kerékpárral jöttek. A bálra már belépőt kellett fizetni, melyből a rendezés költségeinek (zenekar díja, bálengedély ára, díszítés) a levonása után megmaradt hasznot a kör és a plébánia között szétosztották. A helyszín a kör táncterme volt, melyet ekkorra már kitakarítottak és krepp-papírral díszítettek. Ide csak 300 belépőt lehetett kiadni. Amikor a résztvevő száma ennél is több lett az 1940-es 50-es években, a mulatozók számára a kör udvarán külön sátrat kellett fölállítani. Fényt a mennyezetről függő gázlámpák adtak. A mulatság 9 órakor kezdődött. Ezen 3-4 fős, a környékből vagy valamelyik faluból fogadott zenekar játszott, volt közöttük hegedűs, nagybőgős, cimbalmos, tangóharmonikás. Ún. "rézfúvót" is hoztak magukkal. Miután lovas kocsival megérkeztek, délután kiálltak a kör elé és ezzel a tanyavilág népének hívogatót fújtak. A távozókat, ha fizettek, a rézfúvós egy darabig elkísérte. A mulatozás hajnalig tartott. A befejezést mindig a "Vak Pali" (Rákóczi) induló jelezte. A gyakran 4-5 körül hazatért fiatalságra másnap (hétfőn), ha a sors úgy hozta, alig néhány órás alvás után a munka várt. Az a mondás járta, hogy "aki éjjel nagylány/legény, az nappal is lögyön az," s indulni kellett kapálni vagy éppen kezdeni a kukoricatörést. "Rég vót, nagyon jó vót!"

Búcsúk az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején

Ez olyan időszak, melyet egyik visszaemlékezőnk így jellemzett: "Tiltották ezt a vallást nagyon." Olyan időszak volt, amikor a tanyavilágban is igyekezett a fönnálló rendszer visszaszorítani és teljesen lehetetlenné tenni az Egyház működését, mégis a hívek ragaszkodása és kitartása tovább éltette az ősi ünnepeket.

1956. augusztus 27-én, a szent őrangyalok ünnepére való készülődés közepette érkezett meg a plébániára Hidas Vilmos, az új plébános. Igyekezett gyorsan tájékozódni, honnan is van az őszi ünneplés szokása, s az idősebb hívektől értesült e búcsú hagyományáról. Mivel a templom védőszentje Páduai Szent Antal, ezt az ünnepet ő "másodbúcsúnak" hívta. Hidas atya lényegében szeptember 2-án, ezen az ünnepen mutatkozott be a híveknek. Személye érdeklődést váltott ki. Az egyházi élet megújulását várták tőle. Nem csalódtak benne, sajátos karaktere, az emberek és a gyerekek iránti nyitottsága, szeretete hívekkel töltötte meg a bogárzói templomot. Szemmel láthatólag megélénkült a vallási élet. Ezt jelzi, hogy 1957 nyarán a Szent Antal búcsúra "szép számmal" eljöttek a hívek, és az őszi búcsút egy újonnan kifestett templomban ünnepelhette a közösség. Ekkor vendégpapot is hívtak: Szakács József makó-belvárosi káplánt. A plébános ezután is igyekezett a búcsúkra mindig vendégpapot hívni, így jött ide 1958-ban Szent Antal napjára Szegedről Szabó Árpád. Az őszi ünnepen Hidas atya misézett. Az 1959-es búcsúknak az adott különös hangulatot, hogy a templomot sikerült fölújítani. Szent Antalkor a terveket bejelentették, és Őrangyalokra már be is fejeződtek a munkák. A nagybúcsú vendégszónoka Csizmadia Rezső volt. Az éves során különösen is emelte az ünnepek fényét az énekkar, és a hegedűvel kísért énekszámok. Nagy Mária és Erki Kis István szervezték a kórust ezekben az években. A fölkészülés nem kis áldozatot kívánt a tagok részéről, hisz jó néhány km-t kellett megtenniük, hogy a próbákon részt vehessenek. Hidas Vilmoshoz ragaszkodtak a hívek. Amikor 1959-ben elhelyezték, sajnálták távozását. A bogárzóiak ragaszkodása abban is megnyilvánult, hogy vendégszónokként őt hívta meg 1961-ben az új plébános, Mag Lajos.

Egy kicsit már lehetett érezni az idők változását. A téeszesítés, az elköltözések, a tanyasiak önállóságának megszűnése, az, hogy most már "mindig, mindenhová sietni kellett", hogy a TSZ osztotta be munkát, s az emberek megszűntek a maguk ura lenni, elkezdte átalakítani az itteni életet. Ennek jelképes kifejezője Mag Lajos atya mondása: "Már az Isten nevét is kisbetűvel írják!" Az ünnepek látogatottságában az 1960-as évek első felében azonban nincs látványos visszaesés.

Igaz ugyan, hogy 1961-ben Szent Antal napján senki nem jött szentmisére, de a búcsún voltak szépszámmal. Összejöttek vagy háromszázan. Szakács József királyhegyesi plébános misézett. A sátoros kirakodás elmaradt, csak egy mézeskalácsárus jött el. Az őszi búcsú azonban fényesebben sikerült. Még többen voltak a hívek, elismerő visszhangot váltott ki az ekkor bemutatott "hárompapos" szentmise – főcelebránsnak Kiss Ede makó-belvárosi lelkész kérték föl –, és a kirakodóvásárra sem lehetett panasz. Sok és sokféle sátorban vehettek az emberek vásárfiát.

A következő években is élnénk volt a búcsúk forgalma. Ugyan a plébános kissé fájdalmasan jegyzi föl, kár hogy a templomnak két búcsúja van. Fölmerült benne az egy, Szent Antal napi búcsúra való áttérés gondolata, de be kellett látnia, hogy a nép annyira ragaszkodik a szent őrzőangyalok ünnepéhez, hogy ez nem lehetséges. Az őszi alkalmak maradtak ugyanis a kedveltebbek, a látogatottabbak, és a kísérő rendezvények, a kirakodóvásár is nagyobb szabású volt, mint júniusban.

1962. június 17-én ismét hárompapos ünnepet rendeztek. Hamvas István "makó-piactéri" (szervita kápolna) lelkész misézett, és kijött vele Véghseő György görög katolikus esperes is. Hívek is szépszámmal megjelentek, "sátor is volt… bál is volt, verekedés nélkül." Ahogy az szokott lenni, az őszi ünnep lett a nagyobb: "többen voltunk, mint a szentantalin, de nem annyian, mint máskor. Sátrak is alig voltak, forgóhinta volt, de alig működött." – jegyezte föl a plébános. Ez azonban csak pillanatnyi kudarc, hisz a következő év júniusában a körhintás már egy héttel a búcsú előtt kitelepült és utána is maradt volna még, de "lovai már kezdtek terhére lenni a szomszédoknak a legelés miatt." Júniusban a királyhegyesi plébános, ősszel ismét Véghseő György asszisztálása mellett Hamvas István misézett. Nagy újdonsága az ünnepnek, hogy a szertartások ekkor először magyarul folytak.

Az 1960-as évek második fele

Nagy változás, hogy 1965-ben, 15 évnyi szolgálat után lemondott gondnoki hivataláról Bagaméri Imre. A 11 gyermekes család elköltözött Makóra. Helyük üresen maradt a templomban. Az ezután következő évek a látványos visszaesés évei.

1966-ban új plébánost kapott az ekkor már egyre fogyatkozó lélekszámú bogárzói plébánia. Bacsilla Sándort helyezte ide a Püspöki Hatóság. Bacsilla atyában komoly kételyek merültek föl, vajon nem az ő alkalmatlansága miatt van-e a hanyatlás. De hát a téeszesítés miatt egyre gyorsuló elköltözést, az egyházellenes államhatalom hatását, a hittan visszaszorítását senki sem tudta volna ellensúlyozni.

Az új plébános 1966-ban Dusik Pétert hívta meg misézni. Nem lehet azt mondani, a hívek kevesen jöttek össze, megtöltötték a templomot. Lehettek vagy 120-an, igaz köztük volt egy zarándokcsoport Csanádpalotáról. Asszonyok és gyerekek érkeztek vagy 40-en stráfkocsin. A változást jól érzékelte a plébános, amikor így írt: "de hol van ez a 4-5 év előtti búcsúk 300 főnyi hívőjéhez!?" Más ünnepeken is egyre kevesebben lettek. "Ha a Török és a Szekeres család nem volna, bizony egyedül volnék az ünnepeken is." –jegyezte föl Bacsilla. Közömbösök, templomot nem látogatók korábban is voltak, számuk most látványosan növekedett.

1967-ben hasonló a helyzet. Megérkezett a csanádpalotai stráfkocsi, a 120 ember megtöltötte a templomot, azonban észrevehetőn kevesebben gyóntak. Takács Gábor királyhegyesi plébános misézett. Megtartották viszont a bált, és erre vagy kétszázan jöttek össze. Sokuk nem volt aznap a templomban. A nap szórakoztató programjai elváltak az egyházi ünneptől. Dátum szerint ugyan egybe estek az események, lelkileg azonban nagyon messze kerültek egymástól.

A helyzetet tovább nehezítette, hogy folyamatosan tartott a hitüket gyakorló katolikus családok elköltözött. Közöttük olyan család, mint az Erki Kis is Makóra települt. Az itt maradottaknak az Egyházhoz való viszonya az állam egyházellenes magatartása miatt megváltozott. Már feszélyezte őket egy-egy papi látogatást. A lelkészt sok helyen be sem hívták, hellyel sem kínálták. A pappal való nyilvános találkozás a bolt előtt vagy a körben inkább kerülték. Minek a kettős (állami ateista, templomi vallásos) nevelés gondolata széles körben gyökeret vert. Hittanra már alig írattak be gyereket. Tünet értékű, hogy a bogárzói egyházközség megalakulásának 10. évfordulóján bemutatott szentmisén kb. 100-an jelentek meg, köztük 30 csanádpalotai hívő. A megváltozott helyzetet jól jellemezte, hogy az őszi búcsún csak 30-an voltak.

A plébánia vészesen elnéptelenedett, és 1984-ben megszűnt. Bogárzó Makó-belváros filiája lett. Napjainkban a vidék hajdani lakói próbálkoznak a templom egykori búcsúinak a fölélesztésével, életben tartásával. Erre kiváló alkalom a mostani százéves évforduló, lehet ünnepet szervezni, terveket szőni.

Orbán Imre muzeológus, Makó-Szeged

Megjelent Bogárzói emlékkönyvben 2007, a Marosvidék Baráti Társaság kiadásában