2014 - Mendei Árpád

Badicsné Szikszai Zsuzsanna

Mendei Árpád Keresztek című kiállítására

Tisztelettel, szeretettel köszöntöm kedves Mindannyiukat!

Rendhagyó kiállítás részesei lehettünk ma itt, a bogárzói templom búcsúján. Mendei Árpád által lefotózott és itt kiállított képeken Makó és környékén megtalálható Kereszteket láthatjuk. Nagy megtiszteltetés, hogy ezen kiállítást én nyithatom meg, s beszélhetek e képekről, mely mindkettőnk számára nagyon sokat jelentenek, s nagy fontossággal bírnak.

Amikor a mai alkalomra készültem, magam elé idéztem Mendei Árpád fotóit, és kicsit hallgattam csöndben, hogy megszólaljanak bennem ezek a képek. És valóban megtörtént a csoda: feléledt bennem több kép is, az egyik egy nagyon régi út menti kereszt képe, annak az útnak a kezdetéről, ami az én életemet jelentette.
Csanádpalotán nevelkedtem, Szikszai nagyanyámmal kislányként sokszor kimentünk a Zellman–malomnál álló pléhkrisztushoz… virágot tettünk a fakereszten lévő Krisztus lábaihoz. Gyerekként furcsállottam, hogy miért kell ezt így tenni. Nagyanyámat faggattam miért itt áll, s ki emeltette ezt a keresztet. Mesélt Zellman bácsiról meg a malomról, s hogy rég volt, s ha nagy leszek, és ő már nem lesz, akkor is hozzak ide virágot. Láttam a palotai embereket, akik elhaladtak a kereszt előtt, hogy megemelték kalapjukat, az asszonyok keresztet vetettek a homlokukra vagy a szívük fölé. Nagyanyám is ugyanígy tett, s bevallom, ezt a szokását most felnőtt fejjel én is gyakorlom, s akkor mintha újra ott lennék vele a pléhkrisztus előtt…

Sok-sok évvel később értettem meg ezen keresztek jelentőségét, amikor is a néprajzi tanszéken Gryaneus Tamás tanár úr szemináriumán hallhattam a szakrális kisépítményekről.

Nagy ajándéka az életnek, hogy akkor ott a szeminárium órán megismerhettem a tanár urat, tanulhattam tőle, s talán hihetem, hogy barátjának fogadott. Ő nyitotta fel a szememet e kisépítményekre, melyek az út mellett, vagy éppen a falu utcájában, vagy útkereszteződéseknél állnak. A tanár úr nem magyarázott tudományosan semmit, csak felolvasta Móra Ferenc Ének a búzamezőkön című regényének előszavát, kérem, engedjék meg, hogy én is ezt tegyem.

"Otthon, az én hazámban, az alvó akácok, a kipattant szemű jegenyék alatt, az asszony szőke vadvizek mentén ma nagy ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereknek. A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból és nádtetejes viskókból a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rózák, kézen fogják a Péterkéket és Márikákat, és föláradt homokokon, tocsogós semlyékeken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után oda, ahol a búzamezők koszorújában lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan várja az élő embereket a halott Isten… Nem áll itt az Isten és ember közé semmi, az Isten mezítelen tenyerén fekszik az emberek mezítelen szíve, mikor feljajdul a vontatott melódia:

- Te benned bíztunk elekitől fogva…

A pap kezében suhog a keményen fogott rézszentelő…

Az ecetfák kopasz ágait friss szellő kocogtatja a feszület vasához, az Úr Krisztus bádogteste halkan megremeg, két kitárt karja mintha ölelni akarná a lábánál térdelőket, otthon az én hazámban…

S mikor ezt felolvasta, értettem meg mi mindent jelentettek ezek a keresztek a magyar embereknek, az alföldi egyhangúságában, a pusztába még ott is az Urat, a hitüket keresték, s ők ezt meg is találták…

Ezután a megrázó, de mindenképpen egy életre szóló élmény után döntöttem el, hogy a keresztekről, s más szakrális kisépítményekről, illetve szobrokról írok, s összegyűjtöm, amit még lehet tudni róluk.

A másik kép, ami a szemem elé villant az az őszi délután, amikor Mendei Árpád megkért, hogy mutassak neki olyan kereszteket, amiket ő eddig még nem fedezett fel a környéken. A szívem majd kiugrott örömében, hogy akire én mindig felnéztem mint fantasztikus pedagógusra, ő kér meg engem, egyszerű mezei néprajzos tanárt, s mutathatom meg neki a számomra oly fontos szakrális kisépítményeket.

Köszönöm ezt itt mindenki előtt, hogy részese lehettem, ha csak kis részben is ezen kiállítás létrejöttének.

De engedjék meg, hogy néhány szóban beszéljek ezen keresztek kialakulásáról, típusairól,a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekről.

A magyar nép meghatározott célokkal emeltetett kereszteket. A kereszt jele minden tekintetben gonoszűző. A szántóföldeken, szőlőkben és keresztutakon felállított keresztek a pogány istenszobrok keresztény alakításai. Természeti csapásoktól, férgektől, madaraktól, tolvajoktól óvja a termést, bajtól a falut és az útonállót, távol tartja a gonoszt, a betegséget és gyógyít.
Szegeden naplemente után a siratóasszony keresztet helyezett a halott mellére, míg szintén Szegeden az új házba mindig a keresztet vitték be legelõször. Más területeken is megfigyelhető a kereszt gyógyító hatásába vetett hit. Egyes helyeken a gyógyító hatást nem az egész keresztnek tulajdonították, csak egyes részeinek. Ezekből a részekből aztán az emberek igyekeztek egy parányit megszerezni. Más hiedelmek is voltak, melyek szerint a betegséget át lehetett hárítani a keresztre, és ezáltal az illető meggyógyul. A köhögős beteg a magán viselt kék szalagot az út menti keresztre kötözte, míg a nyavalyatörős a temetői keresztre csavarta az inget.
A néphit szerint az útkereszteződéseknél vannak a rosszak és bűbájosok, akik arra várnak, hogy az arra haladókat megronthassák. Ezért nem véletlen, hogy sok keresztet állítottak az utak kereszteződéséhez. A keresztjáró napoknak is megvolt a maguk célja. Ezáltal akarták az emberek biztosítani a jó termést és a természeti csapások elhárítását. Éppen ezért Szeged környékén csak a háromnapos körmenet után fogták be az állatokat a munkába.

A keresztek többsége útkereszteződés mellett vagy egy birtok végében áll. Előfordulnak azonban máshol is. Ily módon megkülönböztethetünk olyan kereszteket, amelyek templom vagy temető területén, utak mellett vagy útkereszteződésben állnak. Némelyik ma már magányos, elhanyagolt, de valaha sokat használt út haladt mellette. Egy család birtokán álltak, esetleg még ma is a birtok területén állnak. Ez a szokás e században terjedt el. Régi tanyasi iskolák mellett is álltak.

Ha a kereszt útban volt, vagy új keresztet kellett állítani a régi tönkrement kereszt helyére, gyakran előfordult, hogy eredeti helyéről eltávolították az építményt.
A keresztek nagy részét fogadalomból vagy hálából emelték, esetleg régi szerencsétlenségek emlékeként. A keresztek egy részét magánszemély vagy család állíttatta, más esetekben azonban több személy vagy család, esetleg egy egész faluközösség fogott össze. A keresztek elnevezése is többféle lehet. Kaphatták nevüket az állíttatókról, a területről, ahol állnak, az útról, amely mellett állnak az iskoláról, amely előtt állnak. Ha a keresztet nem védett területre, vagyis nem templom és temető területére állították, akkor gyakran kerítéssel vették körül, amely egyrészt védte a keresztet a legelésző állatoktól, másrészt figyelmeztette az arra járókat a hely szent voltára. Ez a kerítés általában 80-120 cm magas volt, és 2x2 méteres területet fogott közre. Rendszerint dísznövényeket ültettek erre a területre, és időnként a kerítésen kívülre is, vagy magas fákkal vették körbe a területet. Népi szokásjog szerint a kereszt és a körülötte lévő kis kert az egyház tulajdona volt, bár telekkönyvileg vagy más írásbeli megegyezésben nem írták át. A kereszt körüli területet az állíttató család /így volt és van ez Bogárzóban is/ vagy közösség, főleg az eladó lányok gondozták. Ők vitték a virágokat, és az õ feladatuk volt, hogy minden nyári szombaton és a jeles ünnepeken virágcsokrot tegyenek a feszület lábához. Az alapító család kihalása, esetleg elköltözése után a környéken lakók viselték gondját a keresztnek és környékének. A feszület felszentelése nem volt magától értetődő. Csak akkor történt meg, ha az állíttató alapítványt tett, amiből a létesítményt fenn tudták tartani. A felszentelés ünnepélyes keretek között történt: bemutattak a helyszínen egy szentmisét, prédikációval. A felszentelés után vendégséget tartottak. Egyes családok a felszentelés évfordulóját is ilyen keretek között ünnepelték meg.
Az útmenti és temetői feszületek, a régi falusi nép életében jelentős szerepet játszottak. Ezt mutatják a hozzájuk fűződő szokások. Az új kereszteknek Szegeden keresztapát és keresztanyát választottak. Az õ feladatuk volt, hogy az állíttatók mellett és azok elköltözése vagy halála után gondozzák a keresztet. Évente több alkalommal is felkeresték. Mindenszentekkor egyénileg keresték fel. Ilyenkor virágot és koszorút vittek, este pedig gyertyát gyújtottak a keresztnél. Baranyában egy-két pénzdarabot is tettek a talapzatra. Ez a halottak napi alamizsnaosztásra vezethető vissza. Ekkor volt szokás szintén Baranyában, fogadalomból felöltöztetni a Mária-szobrokat. Áldozócsütörtök hetében hétfőn, kedden és szerdán körmenetben mentek a keresztekhez imádkozni. Ilyenkor az emberek papjuk vezetésével, kereszttel és lobogókkal harangzúgás közben egyik kereszttől a másikig haladva megkerülték a határt.
Ennek a három napnak a neve is mutatja a népi szokást: keresztjáró napok.
Az ünnep gyökere a középkorba nyúlik vissza, valószínűleg egy misztériumjáték részének továbbélése - Jézus kivezeti tanítványait az Olajfák hegyére. Néhol a búzaszentelés szertartását is keresztek közelében végezték, búcsúk alkalmával csoportosan mentek a keresztekhez, ahol énekeltek és imádkoztak. Néha nemcsak mindenszentekkor, hanem minden jeles ünnepen gyújtottak gyertyát a keresztnél. Rendszeres ünnep volt a keresztállítás évfordulója. Ilyenkor minden évben felkeresték az egyes családok a keresztet. Egyes kereszteknél misét mondtak minden évben ugyanazon az ünnepen. Ez az ünnep lehetett az állíttató családfő neve napja vagy a felszentelés évfordulója stb.
A keresztek helye fontos pont volt a térképeken. Segítették a tanyavilágban és a szántóföldeken a tájékozódást. Gyakran ezekről kapták nevüket az egyes tanyadűlők. A keresztek tisztelete általános volt a magyar nép körében.
Fontos állomások voltak a búcsújárás útvonalába esett keresztek. Ezeknél a búcsúsok megálltak imádkozni,énekelni. A tanyasi emberek ritkán jutottak el a falusi templomig. Ezért számukra jó időben kereszteknél, rossz időben tanyai iskolák épületében tartottak vasárnapi szentmisét, mely után az összegyűltek bált rendeztek. Ezek voltak a misebálak. Egyes helyeken még ma is szokásban van, hogy a tanyai emberek számára környékbeli kereszteknél mondanak misét vasárnap. (pl.: Röszke, Domaszék)

Ezek a keresztek tehát nagyon sokféle dolgot jelentenek: nekem a gyerekkoromat idézték fel, másoknak a család történetét, egy-egy kedves személyt vagy éppen csak egy élményt. Mendei Árpád értéket mentett, amikor lefotózta a kereszteket, akkor olyasmit örökített meg, ami sajnos múlandó. Hány értékünk veszik el, múlik el a feledéssel, és hány értéket semmisítünk meg mi magunk? Az őriznivaló szépségekért és értékekért közösen vagyunk felelősek. Kérem az itt jelenlevőket, hogy tegyünk ezekért a szakrális építményekért, ne hagyjuk, hogy az enyészet martalékaivá váljanak, vigyázzunk a ránk hagyott örökségre, hogy legyen mit tovább adnunk az utánunk jövő nemzedéknek.

Köszönöm Mendei Árpádnak, hogy kinyitotta a szemünket, és így megszokott életünk egy-egy darabjára másként nézünk ma már, mert rajta keresztül a miénk lett.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

/Elhangzott Makó-Bogárzó templomában 2014. szeptember 07-én./