2013 - Bertus-Barcza Anikó

Pálfai Zoltán

Fény- derű – természet Bertus-Barcza Anikó kiállításának megnyitójára

Megnyitni egy kiállítást – itt és most többszörösen is furcsa, számomra több szempontból összeegyeztethetetlennek tűnő feladat. S habár voltak már korábban ötleteim, gondolataim, mit is mondjak, sokat gyötrődtem miatta az elmúlt éjszaka…

Megnyitni valamit – egy olyan térben, ami általában zárt. Itt, a bogárzói templomban. A nyitás és a zártság feszültsége hordozhat-e magában valamit, ami gazdagítani tud?

Megnyitni egy kiállítást – festmények egy templomban? Mi köze van ennek az egyházhoz, Istenhez? S ráadásul a makói plébános kapott felkérést minderre...

Megnyitni egy kiállítást a természetről – ami itt van egy karnyújtásnyira tőlünk... A puszta, a Maros-Körös Nemzeti Park, a tanyavilág lenyűgöző, ámulatba ejtő, még mindig élő csodája, s mi mégis képeket készülünk megnézni róla... Hogyan álljunk hozzá mindehhez? – kérdezem magamtól is.

Egy kiállítást megnyitni, egy megnyitón részt venni, s a képeket végigtekinteni elsősorban meghívás, bátorítás: nyílj meg! Azaz nyisd meg a szíved! Engedd, hogy megnyíljon az, ami oly sokszor zárva van – mert félelemből zárva tartjuk szívünk ajtaját. Pedig a fény csak a nyitott ajtón át tud beszűrődni. Megnyílni a szemlélés felé. Egy festmény sohasem utánozni, egy festő nem másolni akarja a választott témát, hanem engedi, hogy az a titokzatos erő, az az elkapott pillanat, ami megragadta, hasson rá. Vagyis a kép a festő ihletettsége által eszközzé válik számunkra: szemén-szívén-lelkén keresztül a művészi térbe visz, megpróbál minket elvezetni a szemlélésre. Bertus Barcza Anikó képei is ilyenek. Távol állnak az egysíkúságtól, mégis egyszerűek. Közük sincs a közhelyességhez, mégis megszólítóak, amint a természet és a családi élet mindennapjaiból próbál közel hozni a nézőhöz egy-egy momentumot. Nem jelenik meg rajtuk sem a hősök, sem az eszmék, sem a lélek sokszor elvont szépsége, mégis sugározzák az arány és a harmónia derűjét.

Már a kora-középkori teológia egyértelműsítette, hogy Isten nevét tulajdonképpen ezekkel a fogalmakkal is lehet helyettesíteni: verum, pulchrum, bonum. Vagyis minden, ami ebben a világban igaz, szép és jó, az valamiképpen az egyetlen örök Igazságnak, az igazi Szépségnek és a személyes Jóságnak a megnyilvánulása. Ami pedig igaz, szép és jó, az árasztja önmagát. Ahogy Aquinói Szent Tamás fogalmazta: bonum est diffusivum sui. Ha pedig a jó és a szép árasztja önmagát, akkor az előbb-utóbb minket is elér, nem menekülhetünk előle, vagyis mi is igazzá, széppé és jóvá válhatunk. A másik nagy skolasztikus teológus, Szent Bonaventura szerint ez egyben a teológia célja is: ut boni fiamus, azaz: hogy jóvá – s mi hozzátehetjük nyugodtan – igazzá és széppé legyünk. Márpedig a széppel, ez esetben egy festménnyel való találkozás egy kicsit szebbé tesz minket is.

S hogy még mindig a középkornál maradjunk. Aquinói Szent Tamás szerint a szépség három összetevője: az arányosság, a teljesség és a fényesség. Egy festőnek alapirányultsága, hogy a fény felé fordul, annyira hatása alá kerül, hogy vászna is megtelik vele. Ahol pedig fény van, ott derű is van. Milyen szép ez a magyar szavunk! Kicsit utánanéztem: nem túl régi. A nyelvújítás időszakából való, és a derül szavunk rövidítéséből származik. Vagyis: legszorosabban a "felhőtlen éghez" van köze. Innen magyarázható a világossággal, tisztasággal kapcsolódó jelentéskör. Márpedig a bogárzói tanyavilágban, ahol Bertus Barcza Anikó heteket töltött a nyár folyamán, igazán bőven lehet részünk a fényben és a derültségben. Nem beszélve a szív derűjéről, az örömről, a gyermeki játékosságról, melyet olykor szeretnénk visszacsempészni saját, felnőtt, kissé elidegenedett szívünkbe. Talán ezért szerepelnek e tárlaton az önfeledt játszótéri és a teraszon vidáman dinnyéző gyermekek képei.

S hogy mindez hogyan kerül a templomba? A válasz nagyon egyszerű. A szakrális tér a teremtett világnak, a természet szentségének része, mely speciális tér hozzásegít minket a szemlélődő látáshoz és az elmélkedő értelmezéshez. A bogárzói templom, a tanya, az itteni természet fényeit, derűjét és szépségét úgy szemlélni, mint ami valami nagyobbra mutat rá. Nem véletlen, hogy az Újszövetség tanúsága szerint Jézus rengeteg időt töltött a természetben, a mezők virágainak és az ég madarainak barátja volt. Az ő nyomdokain pedig a legnagyobb szentek, Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal beszélgetett az állatokkal, prédikált a madaraknak, halaknak. Manapság pedig a kereszténység, a teológia egyik fő irányvonala lett a teremtésvédelem, ami a természet értékeinek megőrzéséért küzd.

Jézustól az öröm, a derű sem állt messze. Ő maga mondta: azért jöttem, hogy "az én örömöm legyen bennetek, s ezzel örömötök teljes legyen" (Jn 15,11). Ez a derű lehet a Tulipánok derűje vagy épp a Virágzás öröme, lehet a Maros-parti csend vagy épp az Időtlenség öröme, amikor végre meg tudunk állni, képesek vagyunk egy kicsit lassítani, megengedjük magunknak, hogy belépjünk az időtlenség terébe, ahol szemünk-szívünk-lelkünk feltöltekezhet a zöldek garmadájával, a kékek mélységével vagy a fények játékosságával.

Mert keresztény tanítás szerint a Krisztus a világ világossága, aki őt követi nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8,12).

Bertus Barcza Anikó kiállítása egy meghívás, egy ajánlat mindannyiunk számára: a mai korra oly jellemző fogyasztás "szépsége", a birtoklás "öröme", az élvezet önközpontú "derűje" helyett forduljunk a Fény felé, engedjük, hogy hasson ránk a szín, a forma és a téma derűje és egyszerűsége, merjünk benne maradni abban a belső csendben, amit ez kivált bennünk, hogy így mások felé az Igaz, a Szép és a Jó követei lehessünk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

A kiállítást megnyitom.