2011 - Czank Gábor

Temesközi színek...

Válogatás Czank Gábor bánáti fényképfelvételeiből

Megnyitóbeszédet mond

Harangozó Imre

tanár - néprajzkutató

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves ünneplő Barátaim!

Egykori szépségüket még őrző házak, templomok, melyek itt-ott már az enyészet összetéveszthetetlen jegyeit viselik, mint amolyan poszt-trianoni stigmát, büszke tekintetű és megtört arcú földmívesek, férfiak és asszonyok, és tiszta arcú gyermekek – akik csupán az imént emlegetett stigmatizácó jegyében itt már csak egy-egy sírkő képéről – tekintenek ránk Czank Gábor most kiállított képeiről. Miközben nézzük ezeket a képeket, alig vesszük észre, hogy Czank Gábort nem is igazán érdekli maga a fényképezés. Nem tudja, de szerintem nem is igazán akarja érteni a napról napra fejlődő technika rejtelmeit. Őt inkább az ember és az ember alkotta kultúrtáj érdekli, az arc mögötti sors és a hagyomány, a veszőfélben lévő közösség, ami ezeket az arcokat, épületeket, tájakat most közös körbe vonta. Erről, a képek által is megragadni kívánt világról írt immár több mint negyedszázada jeles fotóművészünk Korniss Péter Múlt idő című könyvének utószavában: "…olyan paraszti világ ez, amely egyre távolabb kerül tőlünk. Főszereplői kortársaink. Gyengédségük, elkeseredésük, jókedvük, szomorúságuk mindannyiunké – de életviszonyaik lassan már múlttá válnak." Kedves Barátaim! Talán nem kell külön magyarázni, hogy mennyire időszerű erről a múlttá válásról beszélni itt Bogárzón! S épp erre a gondolatra, a múlttá válás megmásíthatatlan tényére válasz talán Szécsi Margit egyik utolsó verse: "Föld a hajósnak / Drága porond / Mennyi nagy álmod: / annyi halálod / Balladás holnap / Szent töredék…"

Igen ez a Szent töredék érdekli Czank Gábort, aki római katolikus áldozópap, s aki 1980-ban született Aradon. Tanulmányait Temesváron és Szegeden végezte. 2005-ben szentelte pappá Gyulay Endre Szeged-csanádi megyéspüspök úr Szegeden. 2005-től Békésszentandráson segédlelkész. 2007. és 2010. között Újkígyós plébánosa. 2010. augusztus 16-tól Makó plébánosává nevezte ki dr. Kiss-Rigó László püspök úr. Eddig megjelent legfontosabb néprajzi publikációja szülővárosának és környékének temetkezési szokásait dolgozza föl. A Jaj siralmas szomorú szó! címet viselő tanulmány a szegedi Móra Ferenc Múzeum Studia Ethnographica című évkönyvének 6. kötetében jelent meg Bárkányi Ildikó szerkesztésében 2008-ban.

Sorsa, szülőföldje s a közösség, amelyből vétetett s maga a papi hivatása is szinte determinálta Czank Gábort, hogy vállalja a népből és népért való életre szóló elkötelezettséget. Igazi, a jeles pap-elődhöz Kálmány Lajoshoz fogható, tudatosan fölvállat küldetés ez. Az a küldetés, melyről a nagy pásztorköltő Sinka István ekképpen szólott: "Nagyanyáim s a szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán, / hogy keljek fel a virágok közül, / s induljak el e dalok jussán…" Az életnek erről a meghatározó jussáról így vall Czank Gábor a Demokrata című lap riporterének: "Ahonnan csak tudott a császári udvar, onnan telepített mindenféle nemzetiségű és vallású népeket. A mi családunkban is, ahogy a bánáti családok nagy részében, többféle nemzetiség is megtalálható, javarészt sváb és magyar, de volt lengyel felmenőnk is, egy ide került üknagymama, és egy bánáti szerb üknagyapa is a másik ágon. A nagy keveredés ellenére csak három településhez köthető a családom Arad megyében, az egyik Magyarpécska, ami Klebelsberg Kunó neve miatt lehet ismerős, ő ott született, és még ugyanabban a járásban két falu, Tornya és Nagyiratos. Mindhárom erősen magyar többségű falu volt akkor, ma már csak felét, vagy annyit sem mutat ki a népszámlálás. Ezekhez a helyekhez kötődik az életem, meg hát Aradhoz is, ahol születtem 1980-ban, de Pécskán nevelkedtem, az az én falum."

Megvan tehát a motiváció, a szülőföld vonzása és a kibocsátó közösség értékeinek megtartó szolgálata. "Ó mint vágyom a vidékre, –írja a Bánság legnagyobb költője Lenau– / Hol boldog valék s vidám, / S ifjúságom legszebb évét / Átéltem s átálmodám..." Ez a rajongva szeretett és folyamatosan vágyott szülőföld, amely, íme most Czank Gábor képei által kitárulkozik előttünk tehát a Bánság, más néven Bánát a történeti Magyarország sajátos múltú területe, amely 1920-ig, hazánk erőszakos szétszaggatásáig Európa legtarkább etnikai mikro-régiója volt. A vidék természetes földrajzi határát délen a Duna, nyugaton a Tisza, északon a Maros, keleten pedig a Ruszka-havasok bércvonulata képezi. A Bánság nagyobb része, a Temesköz a Magyar Alföldhöz csatlakozó, kiváló mezőgazdasági adottságokkal bíró sík vidék, míg a terület délkeleti részét a Bánsági-hegyvidék foglalja el. Az egykori Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területe manapság három államhoz tartozik: jó kétharmada (18 945 km²) Románia, egyharmada (9307 km²) a szerbiai Vajdaság területén helyezkedik el, apró töredék pedig (217 km²) Magyarország része maradhatott s ma Csongrád megye dél-keleti szegletét képezi.

Személyes beszélgetésből tudom, Czank Gábor azért nem igazán szeret fényképezni, mert úgy érzi, a gép, a mozdulat megzavarja a pillanat természetességét, valahogyan idegenné teszi a kutatót e szent maradék számára. Mégis készít képeket, mert hivatásának és kötelességének érzi, hogy fölvillantson valamit ebből a világból. A Prédikátorral együtt hiszi és vallja: "Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak."(Préd 3,6-7.)

Talán ideje van most a keresésnek és a megőrzésnek, ideje a darabokra zúzott eleven emberi műveltség szerteszórt tükörcserepeit összegyűjteni. S talán ideje jött a szólásnak is, most amikor még van egy-egy sziget, akad egy-egy nyelv és szív, aki nem hódol a mindenhatónak hirdetett aranyborjú előtt. Szóljanak hát ezek a képek, melyek azonban mégis az öntudatlanul élő szent maradékot tárják elénk, balladás, tehát emberi jövendőnk lehetőségét villantva föl.

Köszönöm, hogy meghallgattak!